A befektetési banki mítosz

Az egyetem végéhez közeledve, bár sose mondtam ki, de titkon az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer majd azzal fogok hivatásszerűen foglalkozni, amit a leghasznosabb egyetemi kurzusom alatt megtanultam. Ez nem más, mint a vállalatértékelés. Ebben a tárgyban találtam meg azokat a típusú kihívásokat, amik mindig is motivációt jelentettek számomra.

Úgy, mint ahogy a középiskolában a matekórák, az egyetemen a vállalatértékelés feladatok jelentették számomra a szellemi kihívást. Amikor órák hosszat kellett küzdeni egy Excel modellel, hogy a végén egyetlen számot, a vállalat értékét meglássam. Van aki szerint ez dög unalom, szerintem meg a szépirodalom dög unalom, úgyhogy ebben szerintem ki is egyezhetünk.

Ugorjunk fejest

„Peti az az ember, aki reggel felteszi a fejére a fülhallgatóját, és utána hosszú órákra elveszítjük őt, mert teljesen bele tud feledkezni az Excel modelljeibe. Ilyenkor a külvilág megszűnik létezni számára.”

Nagyjából ezekkel a mondatokkal szokta szemléltetni az egyik kollégám a munkámat, amikor az ügyfeleknek tartunk előadást a részvényelemzés rejtelmeiről. Persze ez durva leegyszerűsítés, de mit lehet tenni, amikor az ügyfél azt akarja megtudni egy másfél órás prezentációból, hogy ő hogyan tudja saját maga kiszámolni az OTP részvényeinek értékét. Sokkolni kell, mert különben nem hiszi el, hogy én ezt tényleg nem egy pár órás munkával találom ki, hanem hosszú hetek, hónapok munkája van egy olyan 10-20-30 oldalas riportban, amiben kifejtem, szerintem mennyit ér a társaságnak egy részvénye.

A munkám tehát nagyrészt ebből áll, megmondom, hogy mit gondolok a részvény értékéről. Ha ez egy olyan tudás lenne, amit egy óra alatt át tudok adni bárkinek, akkor nem hiszem, hogy különösebb kihívásokat találnék benne.

Ráadásul a vállalatértékelést én magam is több év alatt tanultam meg nálam jóval tapasztaltabb szakemberektől, és még a mai napig folyamatosan tanulok és próbálok tovább fejlődni ahogy egyre több cég értékelésével ismerkedek meg. Minden cég értékelése egy teljesen új kihívás, nincs két teljesen egyforma vállalat, nincs két egyforma piaci modell.

A Starbucks modell

Vegyünk például két teljesen hasonlónak tűnő társaságot, legyen az egyik a Starbucks, a másik pedig a sarki nevesincs kávézólánc. Első ránézésre a két cég működése nagyon hasonló, mindkettő kávét ad el a vásárlónak, de mégis teljesen más a két üzleti modell. Miért van az, hogy a racionálisnak feltételezett vevő hajlandó 2-szer (vagy még többször) magasabb árat kifizetni a Starbucks kávéért?

A Starbucks üzleti modellje arra épül, hogy egyrészt minőségi kávét ad el az embereknek, másrészt felépített egy olyan mértékű márkaértéket, hogy egy pohár kávé megvásárlásakor nem csak a forró italt veszi meg a fogyasztó, hanem egy státuszt is vásárol. Starbucks emblémás kávéval mászkálni trendi, Starbucks kávézóban üldögélni trendi, ez jelent egy társadalmi rangot, és a mai világban az emberek értékrendje olyan mértékben torzult, hogy képesek ezért a „rangért” fizetni, nem is keveset.

Ezzel nem volt célom leszólni a Starbucksot, ez sokkal inkább a társadalmunkat illető kritika, de az emberek védelmében el kell mondani, hogy az emberi pszichológia így működik. Nagyon sok minden kényszeríti rá arra az embert, hogy így viselkedjen, úgyhogy inkább azokat a cégeket kell méltatni, amelyek felismerik és kihasználják ezeket a törvényszerűségeket. Már többször elolvastam azt a könyvet, amelyik a Starbucks alapításától kezdve nyomon követte a márka kialakulását. Lenyűgöző, egyszerűen zseniális a sztori, ahogy felépítették az egészet.

Szóval a lényeg az, hogy van két kávézó, de mégis óriási a különbség, ég és föld. Két totál eltérő üzleti modell, két teljesen különböző vállalatértékelési megközelítés, két teljesen különböző kihívás számomra. Na ezt imádom ebben a munkában.

A befektetési banki mítosz

A Starbuckstól úgy jutunk el hozzám, hogy az én motivációm, ami miatt imádok részvényelemző lenni, nagyjából megegyezik annak a kávéfogyasztónak a motivációjával, aki élvezi, ha Starbucks emblémás pohárral mászkálhat a Bazilika környékén.

A különbség csak az, hogy engem a befektetési bankári lét nyűgözött le, míg a Starbucks fanatikust valami más, a tudat, hogy ő nem kávét iszik, hanem Starbucksot iszik és ezért ő más mint a többiek.

Befektetési bankárnak lenni olyan, mint a Manchester Unitedben vagy a Real Madridban elsőosztályú focistának lenni. Minden focista erről álmodik ugyanúgy, mint ahogy minden befektetési terültre vágyakozó fiatal befektetési bankár szeretne lenni.

A szerelem akkor kezdődött, amikor Németországban tanultam, és hétről hétre eljöttek a legnagyobb nemzetközi befektetési bankok az ottani egyetemre prezentációkat tartani. Ezeknek az eseménynek a lényege az volt, hogy felkeltség a diákok érdeklődését, és végül megkaparinthassák a legtehetségesebb diákokat az egyetem után.

A marketing mindig nagyon erős volt, jólfésült, drága öltönyös bankárok tartották az előadásokat és öröm volt hallgatni hogy milyen lelkesedéssel és csodálattal beszélnek munkájukról. Sosem titkolták, hogy sokszor bőven napi 12 óránál többet dolgoznak, vagy az irodában éjszakáznak a határidős munkák miatt, de nincs mit tenni, egyszerűen megfogott ez a közeg, egy akartam lenni azon kevesek közül, akik egyszer bekerülhetnek közéjük. Úgy éreztem, ezzel lehet kitűnni a többiek közül, a csodás öltöny és a jólfésült haj lesz az én Starbucks kávém.